Elromlott az imádott kévéfőzőnk, pedig nekünk nagyon kellett volna az a deles fekete. Mindketten álmosak, nyűgösek voltunk és egyébként is, a szertartás is nagy úr.

Vargad mentő ötletként előkeresett a kamra mélyéből egy oldalt kifolyós, öreg borzalmat. Örökség lehetett valahonnan, amitől soha nem volt szívünk megválni.

Súrolt, kifőzött, súrolt... És egyszer csak megjelent két csésze mennyei feketével.

Belekortyoltam, és abban a pillanatban valami furcsa érzés lett úrrá rajtam: olyan volt ez a momentum, mint egy pillanatnyi időutazás. Ott ültem a Nagyi konyhájában és kortyoltam a feketét a kis, fehér csészéből, melyet napsárga vasvirágok díszítettek.

Ugyanaz a Pellini kávé volt, amit évek óta főzünk a SAECO-n, ám most, egy „régi szűrőn át”, mint a Nagyi kávéja elevenedett meg bennem. Furcsa érzés volt, ki is szaladt a számon: ez nagyikávé lett, Atya ég!

...és képzeljétek, ez a pillanat, ez az íz, ez az érzés az egész délutánomat átírta. Eszembe jutott a régi lugas, ami alatt főzőcskéztem, a hatalmas cseresznyefa a kiskonyha előtt. A gyurcsipogácsa és a vizesubi. Ízek, illatok, színek, amiket a Nagyi magával vitt, s amiből valami egy percre visszaszökött hozzám.

Nem sietünk megcsináltatni a kávéfőzőt, néhány napig szeretnék még a Nagyival kávézni és átélni újra egy kicsit azt, amit évtizedekkel ezelőtt összecsomagolt a nagy útra.

Köszönöm Vargad a kávét és köszönöm Neked a mai Nagyit.