Három hónapja bevállaltam egy nagyobb marketing projektet, így hetente kétszer kicsi Inárcsról a nagy Budapestre kell utaznom. Mikor elkezdtem az ingázást, szörnyülködve néztem a reggeli metrózó tömeget: hová lett a mosoly, az öröm, az induló napba vetett bizakodás, a várakozással teli reggeli lendület? A remény mosolya, a napban rejtőző lehetőségek arckifejezése?

Szürke emberek szürke arccal nyomkodták a fekete és fehér telefonok színes kijelzőit. Mintha abban a parányi kis kijelzőben rejlene minden mágia és lehetőség. Mintha a kék facebook éteren túl csak valami rideg, szürke valóság létezne.

Örömmel cserkésztem be tekintetemmel egy-egy elvétve egymásra mosolygó szerelmespárt, egy szépen sminkelt arcot, egy gondosan összeállított ruhaszettet. Üde foltok a reggelben, gondosan megrajzolt jellemek, akiken látszik, hogy készültek az új napra. Nem csak túlélni szeretnék a mát, rákészültek és várnak valamit tőle.

Én szeretem megadni az esélyt mindennek és mindenkinek. Szeretem hinni, hogy bármiből kisülhet valami jó és bárkiből kibújhat valaki szerethető. Szeretem megadni magamnak a lehetőséget minden nap arra, hogy az legyek, aki lenni szeretnék, hogy azzal a tudattal csukjam le a szemem: ma sem keltem hiába.

Majd' három hónap telt el az ingázásom óta. Reggel még meg van az új napnak járó mosoly, a szépítő smink, a gondosan – ám imcsikésen lazán – összeválogatott ruhaszett. Napközben munka, hazaindulás előtt kencefice és illat frissítés, ami már az Otthoniaknak és a hazatartó magamnak szól.

De ma észrevettem valamit: hazaút közben eltűnt a mosolyom. Nem nézelődtem, nem kerestem, csak túlélni akartam. Én is. Megőrizni a bensőmben lakozó, hazakészülő boldogságot, szemellenzős kancaként csak előre nézni. Nem akartam látni a Blahán fekvő koldusokat, nem találtam szépnek a nepperre mosolygó kacér macát. Csak oda akartam érni a Corvinhoz, ahol a taxi droszton bepattanhatok a Pasijaim mellé az autóba. Mint gyerekkoromban a fogócskában: a Lancia a vár! Ott már védve vagyok, a barna kisautó már egy talpalattnyi otthon. Az Üllői út peremén fürkésztem a dugóban araszoló kiasutót, be akartam szállni, nem akartam a szürkét a büdöst. És végképp nem akartam a telefonfülkéből kicsorgó vizeletbe lépni, s meglátni mások feldolgozhatatlannak tűnő nyomorát. Nem akartam szembesülni azzal, hogy Valakinek csak egy ajtó nélküli ex-fülke jut arra, hogy valahogyan ráncba szedje az összevizelt és ürülékes nadrágját. Odébb néztem, mert nem bírtam feldogozni embertársam mélységes nyomorát. És hiába: az Üllőire nyíló lepukkant kocsmaajtóból maga a Mélyszegénység tántorgott ki, s adta a kilincset egy hasonlóan elesett, magára hagyott Léleknek. Nem tudtam nem visszanézni a fülkére, mint aki nem hisz a szemének. Pedig a valóságot semmi nem csalta meg. Azt láttam, ami volt. Ami Másnak az élet, a mindennap, a bűzös elmúlás napi rutinja.

Csak arra tudtam gondolni, hogy el innen! Most! A barma kis sziget néhány kereszteződésre volt már csak tőlem, hát nekiiramodtam. Nem akartam itt állni tovább, nem bírtam tovább. Nem akartam, hogy itt lásson a Fiam és megkérdezze, mit csinál ott az a bácsi. Rohantam az autóig, feltéptem az ajtaját és bepattantam a hátsó ülésre. Hátat fordítottam az Üllői út nyomorának és semmi mást nem akartam látni, csak Kicsi Szerelmem ma kipottyant tejfogának hűlt helyét, a boldog, vicsorgó mosolyt arcocskáján.

...gondolataim sorát itthon, pihe-puha köntösben, a hófehér kis blogsarokban egy MacBookon jegyzem tovább, szeretteim földszinti hancúrozása felhallatszik hozzám. Elképesztő kontraszt.

Egyszerre kavarog még bennem a fülkéből kitörő bűz, az ajtó helyén kileső meggyötört arc, saját menekülő szégyenem, a tehetetlenség dühe.

Ma engem is elért Budapest szürke szele. Rám szállt az a retkes és nyomorúságos lepel, amitől nem lehet már a Boscolo gyönyörű épületét látni, ami átszínezi a kék égboltot és megfakítja a napsugarak verőfényét.

...most megyek és megölelem Kisfiamat és megköszönöm a Férjemnek, hogy van, hogy tíz év után is vagyunk egymásnak. Hálát adok azért amim van és imába foglalom Szüleim szorgos és erős kezét és a néha túl szorosnak érzett gyeplőt.

Egyetlen napom van, hogy összeszedjem magam annyira, hogy csütörtök reggel újra színes folt lehessek a szürke metrón. Hogyha valaki hozzám hasonlóan fürkészi majd a tömeget, találjon egy arcot, aki várja a napot, aki megadja az esélyt arra, hogy valami jó süljön ki belőle, akiből erőt meríthet az is, akinek már rég elfedte a szürke fátyol Budapest egét.

Tudom, hogy ez vajmi kevés a fülke-Emberének, de valamicske lehet annak, aki még mentheti a menthetőt.

Budapest, Budapest te csodás... :-(